BALASSA Iván

Székely Múzeum, Bonyhád, Tolna megye, 1947-1950
(Adalékok a Székely Nemzeti Múzeum második világháború utáni történetéhez)

(Kivonat)
A bonyhádi Székely Múzeum az 1945-ben a Völgységbe telepített, hányatott sorsú bukovinai székely töredék múzeumának jött létre. A kézdivásárhelyi születésű BODOR György, aki a telepítésben is rendkívüli szerepet játszott, átfogó tervvel rendelkezik: gazdasági szövetkezetet, iskolát, művelődési egyesületet is alapít a völgységi székelyeknek. Múzeumigazgatónak HEREPEI Jánost kéri fel, 1947-ben. HEREPEI ekkor még Keszthelyen tartózkodik, politikai okokból nem tér vissza Erdélybe - ő hajtotta végre, mint a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum akkori múzeumőre, felsőbb utasításnak engedve, a múzeum legértékesebb anyagának balsikerű, úgy tűnik, az anyag teljes pusztulásával végződő evakuálását a háború végén. HEREPEI, bár ugyanakkor a szekszárdi, a balassagyarmati, a székesfehérvári múzeum igazgatását is felajánlják neki, a Székely Múzeumbeli tisztet vállalja el, ezt a székely ügy iránti elkötelezettségével indokolja. Vele tart Sepsiszentgyörgy óta hűséges társa, BARABÁS Jenő altiszt is. Felmerül annak a gondolata, hogy az új múzeumot a Székely Nemzeti Múzeum evakuált anyagának roncsaira alapozzák, de HEREPEI ezt nem tartja reálisnak: jelentéktelen mennyiség, és a helyét ennek is Sepsiszentgyörgyön látja. A néprajzos ORTUTAY Gyula, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-50) a belső migráció kutatását állítaná a múzeum tevékenységének központjába, de a közben, 1949-ben államosított intézményt 1950-ben maga kénytelen beszüntetni, a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja elnökeként, román állami nyomásra. A román kormány a név ellen tiltakozik, álláspontja szerint Románián kívül nem élnek székelyek. A bonyhádi muzeális anyagot a szekszárdi múzeumba, a könyveket  Tolna vármegye levéltárába szállítják. Szerző, aki 1941-1944-ben maga is a Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik, de frontszolgálatos már anyagának evakuálása idején, és később két alkalommal, 1945-ben és 1947-ben is a közvetítő szerepét játssza az elszámoló HEREPEI és az új sepsiszentgyörgyi múzeumőr, a költőként és egyetemi tanárként ismertebb SZABÉDI László között, HEREPEI János emlékének ajánlja ezt a dolgozatot.

Mint az ma már köztudomású, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum ládákba csomagolt válogatott anyaga 1944. szeptember 2-án indult el hosszú vándorútjára, melynek végállomása a keszthelyi Balatoni Múzeum. Innen a kiürítési parancsok értelmében többször is útnak indították, majd hosszabb ideig a zalaegerszegi pályaudvaron vesztegelt, ahonnan légitámadáskor a nyílt pályára vontatták ki a Székely Nemzeti Múzeum anyagát tartalmazó vagont a Balatoni Múzeum vagonjaival együtt. 1945. március 28-ról 29-re virradó éjszaka erre nem volt idő, és az eseményeket a hivatalos jegyzőkönyv így rögzítette: „...a Székely Nemzeti Múzeum két vagonja, mely lőszert szállító szerelvény tőszomszédságában állott, az egyik lőszeres kocsit ért találat következtében a zalaegerszegi pályaudvaron porrá égett”. A vagonokból csak vasrészek maradtak meg, azok is deformálódott állapotban. A szétrepült tárgyak maradványait, főleg a fémek egy részét, még aznap széthordták az arra járók, bár HEREPEI és a Zalaegerszegre menekült sepsiszentgyörgyiek mindent elkövettek a maradékok megmentése érdekében. Összesen csak 44 db apróbb tárgytöredéket és 95 érmét sikerült megtalálni. Ezeket a Balatoni Múzeum tulajdonától szétválogatták, majd a Közgyűjtemények Országos Felügyelősége visszajuttatta a Székely Nemzeti Múzeumnak Sepsiszentgyörgyre.
Abban az életrajzban, melyet HEREPEI Jánosról1 közreadtam, már említést tettem a rövid életű bonyhádi Székely Múzeumról. Azt gondoltam, hogy az utókor számára a rendelkezésemre álló írott források, visszaemlékezések segítségével egy kicsit részletesebben is bemutatom ennek az intézménynek alig három éves történetét.
A bukovinai székelyek ősei 1763-65-ben a székelyföldi határőrség erőszakos szervezése, a Madéfalvi veszedelem székelygyilkossága után menekültek Moldvába. 1775 után, amikor Bukovina Ausztria részévé vélt, oda átszivárogva megalapították Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva községeket. Ezek lakossága a múlt század második felére annyira elszaporodott, hogy Magyarországra való településükre gondoltak. 1883-ban az Al-Duna mellé telepedett közülük közel 4000, de Déva, Vajdahunyad környékén is létrehoztak telepeket és máshol is Erdélyben. 1905-1914 között Kanadában egész falvakat alapítottak, 1924-ben még Brazíliában is létrejött egy bukovinai székely telep (Boldogasszonyfalva). 1941-ben a magyar kormány néhány család kivételével Bácskában, a két világháború között létesített, de a háború következtében elhagyott szerb telepesfalvakban biztosított helyet számukra. Ez azonban csak 1944-ig tartott, amikor a partizánok elől el kellett menekülniük. Ezután eljutottak Fejér, Vas, Zala, Veszprém megye falvaiba, de az országhatárt sohasem lépték át nyugat felé.
1945 tavaszán dr. BODOR György ügyvéd vetette fel annak lehetőségét, hogy a bukovinai székelyeket Tolna megyében, Bonyhád központtal, a Völgységi járásban kellene letelepíteni. Ehhez a Nemzeti Parasztpártot, az Országos Földhivatalt és annak akkori elnökét, KERÉK  Mihályt megnyerte. Végül az ügyet az akkori belügyminiszter ERDEI Ferenc is jóváhagyta. Az eredetileg többségükben sváb falvak csaknem kiürültek, mert a lakosok vagy elmenekültek, vagy kitelepítették őket. BODOR kormánybiztosi megbízást kapott, és NÉMETH Kálmán segítségével az egymással állandó összeköttetésben lévő bukovinai székelyek döntő többsége 1945 májusában már Bonyhádon és környékén gyülekezett2.
Pontos lélekszámukat nem ismerjük, csak a családokat tartották nyilván. „Így a Dunántúlon 3321 bukovinai székely, 702 erdélyi székely és 141 moldvai csángó család, összesen 4164 család nyert letelepítést Tolnában és Baranyában. Az Észak-Bácskában maradt 500 bukovinai családdal együtt 4664 az új telepes családok száma. Lélekszámukat sajnos pontosan nem ismerjük3.” A családok számát 4-5 főre téve az összes telepesek lélekszámát kb. 20000 főre tehetjük4. A bukovinai székelyek a házakon, kerteken, szőlőn kívül 34593, a moldvai csángók 1569 kh földet kaptak. A székelyeknek történt juttatásról nincsenek adataim.
A Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete Bonyhád 1947. elején kelt kimutatása szerint az alábbi székely telepeket tartották nyilván: Tolna megye. Völgységi járás: Bonyhád, Cikó, Mőcsény, Bonyhádvarasd, Tevel, Zomba, Kéty Majos, Aparhant, Mucsfa, Izmény, Kisvejke, Nagyvejke, Závod, Tapód, Nagymányok, Grábóc, Lengyel Kakasd. Simontornyai járás: Felsőnána, Kalaznó, Hőgyész, Diósberény, Duzs, Varság. Központi  járás: Bátszék. Baranya megye: Hegyháti járás: Egyházaskozár, Szárász (itt csángók laknak). Pécsváradi járás: Hidas. Mohácsi járás: Palotabozsok, Véménd, Somberek, Himesháza, Hercegszabar. Bács-Bodrog megye: Bajai járás: Vaskút, Gara, Csátalja. Tehát 38 községben telepedtek le, de döntő többségük Tolna megyében élt és él napjainkig is.
A letelepülés elhúzódó folyamatának már az elején megkezdődött a székely gazdaság megszervezése. Ennek fő kezdeményezője ugyancsak BODOR György volt (1904-1976), aki Kézdivásárhelyen született, majd a budapesti egyetemen jogot végzett, később ügyvédi és bírói vizsgát tett, és Budapesten 1932-től ügyvédi irodát nyitott. A BARTHA Miklós Társaság tagja, egy ideig főtitkára éppenúgy, mint a BAJCSY-ZSILINSZKY Endre alapította és vezette Magyar Radikális Pártnak. 1940-es évek első felében vállalati jogász; foglalkozott történeti (KOSSUTH Lajos amerikai útjával), kisebbségi, néprajzi kérdésekkel is. 1945-ben egyik szervezője a Nemzeti Paraszt Pártnak, de az őszi választások után nyilvánosan bejelenti kilépését a következő indoklással:
„...Most a választásokon képviselőnek jelöltek Tolna-Baranyában. Azért ott, mert én telepítettem oda a bukovinai székelységet. A település harcaiban a 33 székely falu népével összeforrtunk, s ők kértek titeket erre a jelölésre, azt akarva, hogy legyen a parlamentben szószólója e település érdekeinek is. Megegyeztünk abban, hogy érdemben első helyen jelöltök, mert a pártnak ott egész biztos mandátuma csak egy van. Így határozott az intézőbizottság is. Én belevetettem magam székely falvainkban a pártért indított választási harcba. Mire előjöttem a választás előtt, meglepetve láttuk, hogy a politikai morál furcsa értelmezésével, a megegyezés ellenére érdemben a harmadik helyre jegyeztetek be...
Nos barátom, ebből azt látom, úgy érzitek, hogy az én politikám, az én magatartásom számára a Paraszt Pártban nincs hely. Ezért érzem kényszerűségnek kilépésemet.
Nehéz szívvel teszem ezt.
Közületek sokakhoz régi közös küzdelem emlékei fűznek. Együtt voltunk BAJCSY-ZSILINSZKY Endre lapjaiban a „Szabadság”-ban, majd a „Független Magyarország”-ban. Együtt küzdöttünk a BARTHA Miklós Társaságban, majd a német elnyomás megerősödésével megszűkült vagy titkos kis köreinkben a konzervatív rendszer hibái ellen és a népi demokráciáért. Távozásomkor két kérésem van.
Az egyik a tolna-baranyai székelységre vonatkozik. Ez a nép 180 éve nem vett részt a magyar politikában. Most tanul járni. Én ezt a népet odavezettem a Nemzeti Paraszt Pártba. Nyugodtan tettem ezt, hisz tény, hogy a párt melléjük állt, s nagy becsületes szolgálatot tett e település ügyének... minden ügyében, minden bajában segítsétek ezután is, úgy mint eddig tettétek... igaz és magyar ügyet szolgáltok vele...
Másik kérésem az..., hogy nyíltan színt kell vallani... Lépjetek arra az útra, amelyen KOSSUTH Lajostól BAJCSY-ZSILINSZKY Endréig a demokráciának minden igazán magyar harcosa járt” (1945. XI. 15).
BODOR György a továbbiakban sem állt félre, hanem tovább intézte, mint elnök az általa létrehozott Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének (Bonyhád) ügyeit.
Már 1945. augusztusában elküldte a Miniszterelnökségre a „Bonyhád-vidéki Székely Kuratórium” létrehozásának tervét. Erre 1945. szeptember 13-án kapott választ egy olvashatatlan aláírású államtitkártól (?):
„Megkérlek, légy szíves tájékoztatni, vajon a bokuvinai székely telepesek tolna megyei telephelyeiken leendő megjavítása érdekében készített javaslataid eddig milyen eredménnyel jártak? A javaslatok közül eddig mi valósult meg? Ki, illetőleg melyik minisztérium gazdája ennek a kérdésnek, amely kezében tartja, szorgalmazza a javaslatok gyakorlati megvalósítását?”5
Most azonban nem annyira a gazdasági megszervezés, hanem a művelődésre, azon belül is a SZÉKELY MÚZEUM megalapítására fordítsuk figyelmünket.
A KIS ÚJSÁG 1945. augusztus 10. számában egy rövid hír jelent meg arról, hogy Bonyhádon egy SZÉKELY MÚZEUMot kívánnak létrehozni. Ebben az időben HEREPEInek felajánlották a szekszárdi, balassagyarmati vagy a székesfehérvári múzeum igazgatását. Amikor azonban a cikkecskét elolvasta, levéllel kereste fel NÉMETH Kálmán plebánus urat, aki minden hányódásban vezette és védte a bukovinai székelyeket, mert Őt sejtette a kezdeményezés mögött. Mindjárt elkészített egy tervezetet is, hogy ha azzal egyetért, mindjárt terjessze fel a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnak. Jelezte, hogy nem vállalja el egyik múzeumot sem a fentebb felsoroltak közül: „Szívesen elhagynám érette a jól megalapozott múzeumok kényelmes igazgatói székét, csakhogy ismét a székely nép szolgálatába állíthassam minden tudásomat és erőmet! Istenem, milyen jó lenne ismét erdélyi feladatokért dolgozni!”6
Úgy látszik, hogy a levél csak nagy késéssel jutott el NÉMETH Kálmánhoz, és azt átadhatta BODOR Györgynek, aki 1946. április 27-én kelt levelében megírta:
„NÉMETH Kálmán barátomtól tudom, hogy igazgató úr állítólag Keszthelyen van. Már ősz óta foglalkoztat egy gondolat, hogy a Dunántúl megteremtett kis Székelyföldön csináljunk egy székely múzeumot. Ebben össze kellene gyűjtsünk lehetőleg mindent, ami itt, Csonka-Magyarországon a székely dolgokból úgy levéltári, mint egyéb anyagból összegyűjthető. Ha a szentgyörgyi múzeumnak valamije megmaradt volna és itt van, az lehetne az alap. Nagyon kérem írja meg nekem, helyesli-e ezt a tervet, lehetségesnek tartja-e, és véleménye szerint mit tehetnénk ennek érdekében. Kérem, tudassa tehát velem terveit és nézeteit minél előbb.”7
A felvetett gondolattal kapcsolatban különböző oldalakról bizonyos óvatosság nyilatkozott meg. A tartózkodás okát dr. BALÁS Gábor véleménye fejezi ki, aki abban az időben „Budapest Székesfőváros tiszti főügyészhelyettese”-ként működött. HEREPEI tudakozódó levelére többek között ezt válaszolta: „Véleményem szerint alapvető elv, hogy a Múzeumnak otthon kell lennie. A székelység pedig Székelyföldön van elsősorban, de mindenképpen csak Erdélyben... Pillanatnyilag várni kell az események alakulását, a végcél: vissza a Székelyföldre”. Ugyanilyen választ adott a Múzeumok Országos Főfelügyelősége Budapestről. Ekkor még nem írták alá a Párizsi békeszerződést (1947. II. 10).
Idéznem kell HEREPEI véleményét BODOR Javaslatának egy pontjával kapcsolatban: „A Székely Nemzeti Múzeum kihozott értékeiből csupán csak egy kis kosárnyi maradt, ezt azonban, amikor itt lesz az ideje, haza fogom juttatni; erre azonban feletteseim rendelkezését várom.”8 A dolgok jobb megértése érdekében egy kis kitérőt kell tennem, melynek során bizonyos kérdésekben saját szerepemet be kell mutatnom.
1940. decemberétől a Kolozsvári Tudományegyetem Bölcsészeti Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékén SZABÓ T. Attila mellett gyakornokként működtem. 1941. szeptember 4-én a Magyar Nemzeti Múzeum státusába múzeumi segédőrként kinevezést kaptam a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol a néprajzi gyűjtemény kezelését és gyarapítását kaptam feladatul. 1942. októberében Losoncra vonultam be, majd onnan kérésemre áthelyeztek Sepsiszentgyörgyre a 27. Székely Gyalogezredhez, melynek kötelékében 1944. áprilisától kezdve frontszolgálatot teljesítettem. Augusztus 11-én megsebesültem, majd Sátoraljaújhelyen, Debrecenben ápoltak. Így a Székely Nemzeti Múzeum kijelölt anyagának elrendelt elcsomagolásában, majd szállításában és bolyongásában nem vettem részt. Státusom értelmében a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumában 1944. októberében megkezdtem szolgálatomat, mivel Székelyföldre nem mehettem vissza. A Székely Nemzeti Múzeum ügyét, amennyire lehetett, nemcsak figyelemmel kísértem, hanem igyekeztem segíteni is.
1945. július 8-án BALOGH Edgár, a Magyar Népi Szövetség alelnöke és LÁSZLÓ Gyula múzeumi előadó Kolozsvárról levelet intézett HEREPEI Jánoshoz, melyben többek között ezeket írták:
„Megdöbbenéssel értesültünk az Igazgató úr által SZABÓ T. Attila egyetemi tanár úrnak küldött jegyzőkönyvekből a Székely Nemzeti Múzeum válogatott anyagának pusztulásáról, s egyben elszomorodva olvastuk annak az emberfeletti küzdelemnek eredménytelenségét, amelyet az Igazgató úr folytatott a fasiszta közönnyel és cinizmussal szemben a gyűjtemény megmentéséért.
A MNSZ mint a romániai magyarság képviselője, elsőrendű feladatának tekinti, a három székely vármegyével együttesen, hogy a Székely Nemzeti Múzeumot korszerű gyűjteménnyé alkossa, és ásató, valamint gyűjtő munkával a hiányokat idővel pótolja. E munka megkezdésére kértük a Magyar Nemzeti Múzeum Elnökségétől dr. BALASSA Iván múzeumi őr ideiglenes jellegű kiküldetését Sepsiszentgyörgyre, s egyben felkértük őt, hogy készítsen részletes jegyzéket a Székely Nemzeti Múzeum már előzetesen Budapestre vitt értékeiről s pusztulásból megmaradt tárgyakról és a tárgyakat a szállítási nehézségek elmúltáig a MNM-ba helyezze letétbe a tulajdonjog fenntartásával.
Az igazgató úrhoz, aki annyi szeretettel és becsülettel fejlesztette a múzeumot, az a kérésünk, hogy legyen  szíves BALASSA dr-t e munkájában tanácsaival és felvilágosításaival támogatni.
...a MNSz a SzNM újjáépítésének elindítására háromtagú direktóriumot javasolt, amelynek tagjai BÖZÖDI György, SÁNDOR Gábor és Fadgyas Anna, e bizottság bevonja a munkába MOZSOLICS Amália ősrégészt, BALASSA Iván néprajzi kutatót, mindkettőt mint a MNM kiküldöttjét és végül SZÉKELY Zoltánt, akire a római régiségek rendezése vár.”9
1945. kora őszén kalandos utazás után érkeztem meg Sepsiszentgyörgyre, ahol megbízásomnak mindenben igyekeztem eleget tenni. Ebben az időben lett SZABÉDI SZÉKELY László (1907-1959) a Székely Nemzeti Múzeum igazgatásával megbízott múzeumőr, akivel őszinte barátságot kötöttünk. Megrendeztem a „Székely kenyér története” c. kiállítást, melynek rajzait LÁSZLÓ Gyula készítette el. A munkámat FADGYAS Anna, SÁNDOR Gábor és mások nagymértékben segítették. 1947-ben még egy alkalommal ellátogattam a SzNM-ba, és igyekeztem annak munkáját segíteni. Itthon pedig mindent elkövettem, hogy a nagy égésből megmaradt, alig használható tárgyat felettes hatóságaink diplomáciai úton hazajuttassák.
Az a hálátlan feladat várt rám, hogy HEREPEI és SZABÉDI között közvetítsek. Mindezt csak az könnyítette meg, hogy megbízott bennem mind a kettő. Így végül is a kettőjük közötti ellentét feloldódott. 1947. március 27-én SZABÉDI a sok kemény szó között már ezt írja HEREPEInek:
„Ami a bonyhádi csángó-múzeum dolgát illeti, őszintén örvendek, hogy mégiscsak ízlésednek megfelelő munkakört kaptál. Ez azonban szorosan nem tartozik ránk... Azt azonban remélem, hogy a bonyhádi csángó-múzeum és a sepsiszentgyörgyi székely múzeum közt előbb-utóbb barátságos viszony fog kialakulni, hiszen gyűjtőkörük rokon.”10
A SZÉKELY MÚZEUM megvalósítása akkor indult meg, amikor 1947. február 6-án kelt levelével BODOR György megkereste HEREPEI Jánost, és körvonalazta, hogy mi mindent tettek viszonylag rövid idő alatt a bukovinai székelyek művelődési szintjének emelése érdekében:
„Az ottani székely kulturális munka terén eddig a következők történtek.
1. Külön Székely Szabadművelődési kerületünk van, kiszakítva a megyei keretből. Vezetője KOVÁCS Pál, helyettese SZAKÁCS Antal.
2. Egyik községünkben, Tevelen (KŐRÖSI CSOMA Sándor Székely Tanintézet néven) szakosított általános iskolát létesítettünk, ami gyermekek növekedésével együtt érettségiig nő. A kultusz elismerte az iskola székely jellegét. Igazgatója FÖLDI István, 12 székely tanár és tanárnő van, köztük VASS Gyula és felesége is.
3. Harmadik lenne a Múzeum. Megemlítem, hogy lenn él Kakasdon TÖRÖK Pali, aki nagy szeretettel veti most rá magát a múzeum létesítésének munkájára.
4. Tervünk a „TELEKI Pál Tudományos Intézettel” a múzeum mellett egy székely táj- és népkutató intézmény létesítése is. Ez csak terv, de a kultusz a gondolatot rokonszenvvel fogadta.
Csak tájékoztatásul jegyzem meg, hogy a bonyhádi szövetkezeti központunkat KONCZ István baróti ügyvéd vezeti. A környékre eddig mintegy 30 székely tanítót tudtunk kineveztetni. Lassacskán szaporodik egyéb értelmiségünk is.
A Székely Szövetkezet nevében tehát felkérem Igazgató Urat, hogy a megbízást vállalja el.
Ha előzőleg szét akar ott nézni, kérem értesítését. Bárhogy határoz, elvárjuk szíves válaszát. Budapest, 1947. február 6. Őszinte híve BODOR György a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének Elnöke.”11
Ebből a levélből jól kitetszik BODOR elgondolása. Eszerint megalakította azt a gazdasági szövetkezetet, mely az anyagi élet alapját képezte. Ezután következett az iskola, melyhez azért próbált minél több székely pedagógust megnyerni, hogy a szülőföldhöz való tartozást elősegítse. Az iskolán kívüli művelődést is rendkívül fontosnak tartotta, és ezért hozta létre a „Székely Szabadművelődési Kerületet”. Ez és az iskola igazában csak úgy működhetett, ha múzeum és kutató intézet segíti azt. Azt hiszem, hogy jobb szervezeti keretet ma sem lehetne létrehozni, de az ún. „fordulat” éve (1949) áthúzta a terveket.
HEREPEI a felkérésre nem sokat gondolkozott, hiszen Keszthelyen elég nehéz körülmények között éltek, ezért már február 22-én írt levelében bizonyos feltételekkel elvállalta a megbízatást, és válaszát ezekkel a szavakkal zárta: „Nagy örömmel üdvözlöm tehát a bonyhádi székely múzeum gondolatának megérését és magvalósulás előtt való állását. Ajánlatodat köszönettel elfogadom...”12
1947. elejére megváltozott a helyzet, és ezt mutatja BALÁS Gábor febr. 13-án kelt levele:
„BODOR Györggyel, aki a telepítést intézte, megtárgyaltuk a felmerülő kérdéseket, és arra gondoltunk, hogy a levelezésünkben már régebben megpendített múzeum gondolata most aktuális lenne. Bonyhádon helyiségként... a szövetkezet házának néhány üresen álló szobája kínálkozik. A minisztériumban eljárva hajlandóságot tapasztaltunk arra, hogy az ottani telepesek részére múzeum létesítését lehetővé tegyék. A TELEKI Pál Intézetben is igen érdeklődtek a telepesek iránt, és hajlandók lennének népkutatási központot  a helyszínen kijelölni.”13
A körülmények megváltozásának egyik tényezője lehetett, hogy 1947. február 10. aláírták a Párizsi békét, és a Trianoni határok megmerevedtek. A visszatérés lehetősége csökkent illetve megszűnt. Feltétlenül elősegítette a megoldást ORTUTAY Gyula, akinek akadémiai székfoglalója: A mai magyar belső vándorlás és a néprajzi kutatás, mely 1947-ben meg is jelent.14 Mint vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-1950) a kutatás tárgyául első helyen a bukovinai székelyeket emelte ki, és az áttelepültekkel kapcsolatban megállapította: „Ezt a munkát feltétlenül el kell végezni, hacsak nem vagyunk végtelenül közömbösek saját népünk, etnikai strukturánk, paraszti műveltségünk alakulása iránt.” A kutatás legfelső irányításában a Magyar Tudományos Akadémiára gondolt, de különösen a múzeumoknak szánt nagy szerepet, és a „...központilag megszervezett, szakemberek által irányított intézmények mellett még valósággal a társadalmat is megmozgató intézkedésekre is lesz szükségünk, hogy... a külső munkatársak, műkedvelők, levelezők, gyűjtők serege is mellénk álljon.”15 Ebbe az elgondolásba a bonyhádi Székely Múzeum terve nagyon jól beleillett.
1947. március 5-én a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének bonyhádi székházában a Székely Múzeum és a Székely Táj- és Népkutató Intézet megalapítását a következők határozták el: dr. PÁKAY Zsolt min. osztálytanácsos, dr. RADNÓTI Aladár a Közgyűjtemények Országos felügyelőjének állandó helyettese, HEREPEI János múzeumigazgató. A VTKSz. választmánya által  kiküldött Múzeumi Bizottság: FÖLDI István, KISSVÁRDAY Gyula, dr. id. TÖRÖK Pál, dr. BODOR György, LÁSZLÓ Antal, VASS Gyula, KOVÁCSI Pál szabadművelődési felügyelő és helyettese SZAKÁCS Antal. Meghívott vendégek: ÉRMÉNYI János bonyhádi főjegyző, DOMOKOS István bonyhádvarasdi, BARABÁS Gáspár cikói, CSOBOTH Gáspár véméndi, RÓZSA Lajos tabódi székely telepes bírák.
A VTKSz. kiküldött Múzeumi Bizottsága egyhangúan kimondja, hogy „Székely Múzeum Egyletté” alakul át. Az egylet alapszabályainak az erre vonatkozó hatósági előírások megtartásával való előkészítésére HEREPEI János múzeumigazgató urat kéri fel.
A magát ily módon megalakultnak kimondó Múzeum Egylet kéri a Kultuszminisztérium  jelenlevő képviselőit, hogy a Miniszter úrnak tegyen előterjesztést HEREPEI János úrnak és altisztjének Bonyhádra való áthelyezésére. Kéri azt is, hogy őt a Bonyhádi Székely Múzeum, valamint a Bonyhádi Táj- és Népkutató Intézet megszervezésével és vezetésével bízza meg.
A maguk részéről felajánlják az intézmény elhelyezésére szolgáló helyiségeket díjmentesen. „Felajánljuk az összes dologi kiadások fedezését, így a helyiségek fűtését, világítását és takarítását.”
A megüresedett német házak közül az Országos Földhivatal az igazgatónak egy két, az altisztnek (BARABÁS Jenő) egyszobás házat, kisebb huzavona után kiutalt. A VKM pedig gondoskodott az áthelyezésről. Így a munka, igaz sok nehézséggel, megindulhatott. A Múzeum Egyesület első közgyűlését 1947. augusztus 8-án Tevelen (Tolna m.) tartotta, melyen az alapszabályokat elfogadták. A működési területe elsősorban a Völgységi-járás, de az egész ország, ahol „letelepedett székelyek és csángók élnek”.

„Az Egyesület feladata:
A székelység és csángóság múlt és jelenbeli életének  s lelkületének, továbbá környezetének és körülményeinek tüzetes megismerése s közkinccsé tétele, hasonlóképpen az új életlehetőségek közé szakadt székelyek és csángótöredékek ősi műveltségének megőrzése és fejlesztése érdekében feladatául választotta a körébe tartozó szellemi és tárgyi adatoknak módszeres alapon való gyűjtését, feldolgozását és az eredmények hozzáférhetővé tételét, valamint közműveltségük gyarapítását.”
A továbbiakban a belső szervezet, a különböző tagsági fokozatokat és a működés szervezetét mutatja be. Maga az intézmény három részre tagozódott: 1. Múzeum, 2. Táj- és Népkutató Intézet, 3. Közművelődési Csoport. A Közgyűlés által megvitatott és elfogadott alapszabályokat a Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz terjesztették fel, hogy azt jóváhagyásra a Magyar belügyminisztériumhoz juttassa el.
Az első közgyűlésen megválasztották az Egyesület rendes tagjait, akiknek száma legfeljebb 24, de legkevesebb 15 helyet be kell tölteni. 1. Dr. BODOR György, 2. BOGNOCZKI Géza ref. lelkész Hidas, 3. DANCS Pál tanár Tevel, 4. ELEKES Dénes r. kat. plébános Kalaznó, 5. FAZAKAS Ede ny. tanító Bátaszék, 6. FÖLDI István igazgató-tanár Tevel, 7. HADIKFALVI István igazgató ellenőr Majos, 8. KIS-VÁRDAY Gyula igazgató Vémend, 9. KONCSAG Sándor igazgató Lengyel, 10. Dr. KONCZ István ügyvéd Bonyhád, 11. KOVÁCS Pál tanácsos, szabadművelődési felügyelő Bonyhád, 12. MIKLÓS Gergely tanfelügyelő Szekszárd, 13. Dr. NÉMETH Kálmán esperes-plébános Bátaszék, 14. Dr. PUSKÁS Ödön törvényszéki jegyző Bonyhád, 15. SEBESTYÉN Antal főesperes-plébános, pápai kamarás Kisdorog, 16. SZAKÁCS Antal szabadművelődési felügyelő helyettes Bonyhád, 17. SZŐTS Gergely ált. iskolai tanító Bonyhád, 18. Dr. TÖRÖK Pál ügyvéd Kakasd, 19. TÖRÖK A. Pál szövetkezeti igazgató Kakasd, 20. VASS Gyula tanár Tevel, 21. Dr. BALÁS Gábor székesfővárosi tiszti főügyészhelyettes Bp. - - 2 évre meghívott tagok: 1. BARABÁS Gáspár bíró, telepes gazda Hadikfalva részéről, 2. CSINGÁR István telepes gazda Szárász a moldvaiak részéről, 3. MOLNÁR József telepes gazda, ellenőr Kakasd Andrásfalva részéről, 4. SÁNTHA Menyhért telepes gazda Majos Istensegíts részéről, 5. SZÉKELY Albert telepes gazda Bátaszék Józseffalva részéről.
Egyesületi tiszteleti tagok:
1. Dr. BARABÁS Andor ny. főispán Diósd, 2. Dr. BODOR Antal egyetemi rt. tanár Bp., 3. DEMETER Béla ny. koll. igazgató Kakasd, 4. Dr. Tusnádi ÉLTHES Gyula egyetemi rk. tanár Bp., 5. FARKAS Ferenc Országos Szövetkezeti Hitelintézet elnöke Bp., 6. Dr. GELEI József egyetemi ny. r. tanár Szeged, 7. GYALLAY-PAP Domokos író Bp., 8. Dr. GYULAI Zoltán egyetemi ny. r. tanár Bp., 9. Dr. HAMAR Sámuel pü. igazgató Szeged, 10. Dr. KERESZTES Ede ügyvéd Bp., 11. KISS István törvényszéki bíró Bp., 12. KODÁLY Zoltán zenetudós Bp., 13. Dr. MIKÓ Tibor miniszteri tanácsos Bp., 14. dr. PARÁDI Jenő ny. miniszteri osztályfőnök Bp., 15. Dr. ROSKA Márton egyetemi ny. r. tanár Szeged, 16. Dr. SZILÁGYI László miniszteri tanácsos Bp., 17. TAMÁSI Áron író Bp., 18. VARGA Nándor Lajos képzőművészeti főiskolai tanár Bp., 19. VERESS Péter honvédelmi miniszter Bp.
A fenti névsort úgy igyekezett összeállítani, hogy a rendes tagok a környékről kerüljenek ki, míg a tiszteleti tagok döntő többségükben székely, erdélyi származásúak legyenek, akik a felsőbb támogatást tudják megszerezni.
Tulajdonképpen csak az 1948. és az 1949. évet számíthatjuk olyan teljes évnek, amikor a nagyon sanyarú körülmények között, de mégis fenn lehetett tartani a Székely Múzeum Egyesület működését. Erről a két évről készített HEREPEI János részletes jelentést, mely nemcsak eredményeket, hanem azokat a hallatlan nagy nehézségeket is mutatta, mellyel az egyszemélyes múzeumnak meg kellett küzdenie, hiszen a nagy családos hivatalsegéd kénytelen volt olyan munka után nézni, melyből meg tudtak élni. Így minden munkát magának HEREPEI Jánosnak kellett végeznie. A helyzet még csak súlyosbodott, „amikor a múzeumunkat létrehívó testület ugyancsak anyagi természetű okok miatt hosszas huzavona után kénytelen volt kimondani működésének megszüntetését. Ezzel elveszítve lábunk alól az elhelyezés és a dologi kiadások fedezetének biztosítására szolgáló anyagi bázist”. 16 A nehéz helyzetet mi sem mutatja jobban, a teljes évi bevétel 2 500 (kétezerötszáz) forintot tett ki, melyet teljes egészében ki is fizettek lakbérre, fűtésre, világításra, irodaszerekre, postára és mindössze 300 ft. maradt gyűjtemény-gyarapításra. Az új életformát kialakító kifosztott telepesek nem voltak hajlandók megválni a nagyon kevéske megmaradt emlékeiktől. Ezért a könyv és levéltári anyag gyarapodott távolabbi ajándékokkal, de aránytalanul kevesebb tárgyat sikerült megszerezni.
Az utolsó, 1949. év súlyos nehézségeit és helyben való topogását legjobban jellemzik azok a sorok, melyek HEREPEI éves jelentésében olvashatók: „1949. évi kiadásaink legnagyobb és legterhesebb tételét a lakbér összege teszi. Nagyságban utána a postaköltség következik, bizonyságául annak a körülménynek, hogy a jövedelmünket képező támogatások növelésére minden tőlünk telhetőt igyekeztünk megtenni. Örvendetes tényképpen kell már megállapítanunk, hogy anyagi küzdelmeink ellenére gyűjteménygyarapításra több mint kétszer annyi összeget áldozhattunk, mint a megelőző esztendőben. Igaz, hogy e többletkiadást a fűtésre és irodaszerekre fordítandó összegeken kellett megtakarítanunk.”17 Ebben az évben magam is jártam a bonyhádi Székely Múzeumban, és bizonyíthatom azt az embertelen küzdelmet, melyet HEREPEI János végzett az intézmény megmaradásáért.
1949. 13. törvényerejű rendelet kimondta valamennyi múzeum államosítását. HEREPEI abban reménykedett, hogy ez megkönnyíti helyzetét, hiszen maga állami státusban volt korábban is. Ekkor alakult meg a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (NMOK), melynek elnökévé ORTUTAY Gyulát nevezték ki, aki elmondta nekem, hogy a bonyhádi Székely Múzeumot kénytelen megszüntetni, mert Románia tiltakozott működése ellen, mondván, hogy székelyek csak az ő határaik között laknak. Így az az OTRUTAY Gyula, aki a migráció néprajzi kutatását kívánta középpontba állítani, annak egyik szervét, a bonyhádi Székely Múzeumot, kénytelen volt 1950-ben megszüntetni:
„A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium f. hó 10-én kelt. ...rendelete alapján a bonyhádi székely múzeumegyesület további működését azonnali hatállyal megszüntetem. A székely múzeumegyesület tulajdonképpen jogi értelemben nem is volt múzeum. Működését az alapítólevél jóváhagyásra való beterjesztésekor, a jóváhagyás reményében ténylegesen megkezdte ...rendelet szerint nem volt jóváhagyható, tehát létre se jött.”
A megszüntetés indoklása bizonyos mértékig sántított, mert minden további nélkül lehetett volna államosítani. Ami pedig a jóváhagyásra való hivatkozást illeti: nagyon nehezen képzelhető el, hogy magasan képzett, nagy gyakorlattal rendelkező ügyvédek, bírák, minisztériumi tisztségviselők a jelzett törvénytelenséget ne vették volna észre, így ezt mindenképpen a kívülről jövő nyomásnak lehet tekinteni.
A bonyhádi Székely Múzeum Egyesület alapszabályainak 20.§. rendelkezett:
„Megszűnés esetében, közvetlen utód hiányában, értékeinek, gyűjteményeinek és ügykezelési anyagának nem székely és nem csángó vonatkozású részét a felszámolók a szekszárdi Tolna vármegyei Múzeumnak kell örökletétképpen átadniok, a múzeum egyéb javait, tárgyait, könyvtárát, felszerelési és berendezési anyagát kezelésre és gondozásra egy újabb székely Múzeum létesüléséig egyszerű letétképpen a Magyar Nemzeti Múzeumba, vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba, vagy a székely telepesek lakhelyéhez közel eső valamelyik életerős múzeumba kell elhelyezniök. A felszámolók egyidejűleg kötelesek megnevezni azokat a természetes, vagy jogi személyeket is, akik az esetleges új székely múzeumnak való átengedéséről rendelkezhetnek.”
Az átadás-átvétel kérdéséről az intézményt megszüntető rendelet nagyon pontosan megírta, de az nem volt minden vonatkozásban megegyező az alapszabállyal:
„...a bonyhádi székely múzeumegyesület múzeális anyaga a szekszárdi múzeumba, a szépirodalmi könyvei a Tolna vármegye levéltárába szállítandó, és a vármegye kezelésébe adandó. Természetesen az egyesület tárgyainak átadás-átvételéről jegyzőkönyvet kell felvenni.”18
Az átadás-átvétel 1950 június 25-én megtörtént. Dr. NOVÁK József, a szekszárdi múzeum igazgatója vette át HEREPEI Jánostól és ezzel megszűnt a Bonyhádi Székely Múzeum.
BODOR György, aki a Székely Múzeum megalapításának egyik kezdeményezője volt, annak feloszlatásáról értesülve egy magán levélben többek között ezeket írta 1950. július 5-én:
„Leveledet, aminek mottója lehetett volna ‘fuimus’ Küngösre (Csajág Veszprém m.) küldték utánam... Nyugodt lelkiismerettel mondom... nem láttam előre a későbbi fejleményeket. A székelyek homogén letelepítését sem a hatóságok támogatásával, inkább annak ellenére hajtottam végre. Ez volt a helyzet a földmíves szövetkezeti hálózat és a Völgységi megszervezésnél és a teveli iskola megnyitásánál is. Szent meggyőződésem volt akkor, hogy néhányunk akaratereje a múzeum fejlődését is biztosítani fogja. Másképp történt. 948 tavaszán ismertem fel a fejlődés irányát, a jelentkező új erők jelentőségét, súlyát. Levontam a felismerés konzekvenciáit elsősorban szövetkezeti téren. És nem lepett meg, ami azután szükségszerűen folytatódott: a szabadművelődéssel, Tevellel, és most utolsónak a múzeummal” (kézírásos magánlevél).
Így tehát az a széleskörű, jól átgondolt szervezet, mely a bukovinai székelyek és a hozzájuk kapcsolódó más székely töredékek gazdasági, szellemi megmaradását kívánta szolgálni, megsemmisült, de néprajzi vizsgálatuk tovább folytatódott, sőt közülük nőttek ki olyanok, akik történetükkel, népi műveltségükkel foglalkoztak. Feltétlenül szükséges lenne egy olyan bibliográfia összegyűjtése és kiadása, mely 1945-től a bukovinai székelyekről írtakat pontosan összefoglalná, és a további kutatást elősegítené.
HEREPEI János életének további útját megírtam, de érdemes lenne valakinek azokkal is foglalkozni, és emléküket megörökíteni, akiket a fentiekben megemlítettem. BODOR Györgyről tudjuk, hogy „Külpolitikai érdekek veszélyeztetése” miatt letartóztatták (1962), és három és fél évi börtönre ítélték; közkegyelemmel szabadult 1963-ban.19 A bukovinai székelyek megkíséreltek újabb és újabb szervezeteket létrehozni, de ez már történetüknek egy más szakasza.

Jegyzet

1. HEREPEI János: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Adatok Kolozsvár művelődéstörténetéhez. Bp. 1988. Sajtó alá rendezte: BALASSA Iván, HERNER János, KESERŰ Bálint. Akadémiai Kiadó.
2. ŐSY-OBERDING József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle 1967: 183-194.
3. ŐSY-OBERDING i. m. 188.
4. L. még BELÉNYESY Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél Bp. 1958; SEBESTYÉN Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Szekszárd 1972; KÓSA László: Magyar Néprajzi Lexikon 1: 384. Bp. 1977.
5. ME. 6394/1945.
6. 178/1945. sz.
7. 66/1946. sz.
8. 66/1946. sz. 1946. május 23.
9. 160/1945. sz.
10. 90/1947. sz.
11. 26/1947. sz.
12. 26/1947. sz.
13. 29/1947. sz.
14. Két előadás. Bp. 1947.
15. Etnographia LVIII/1947/287.
16. 453/1948. sz.
17. 308/1949. sz.
18. MOK. 6247/1950. sz.
19. Magyar Életrajzi Lexikon III, 87. Bp. 1981 Akadémiai Kiadó.