Barót nevéről s az erdővidéki-barcasági besenyő csoport történeti szerepéről

(Kivonat)

Bevezetőjében a dolgozat kitér a helynevek történeti forrásértékére és a majdnem száz éves, 9. századi erdélyi bolgár-török uralomra, ennek régészeti-nyelvészeti emlékeire. Elemzi Erdővidék kypcsak-török (nagy valószínűséggel besenyő) eredetű helyneveit, mint pl. Barolt>Barót, Baj-Bars>Bibarc(falva), Uzonka(bérc), Uzon(bükke), Galat(vize), Estepe-Tepe, Tekse, stb. A továbbiakban a Barcaság kiemelt katonai (védelmi) jelentőségű medencéjének kora középkori népességtörténetét tárgyalja. Ide a magyar királyság már a 11. században határőrnépességet telepített. A magyar csoportokkal egyidőben, vagy előttük így kerültek a Barcaságra is besenyő, kisebb valószínűséggel onogur-bolgár csoportok. A kora középkori magyar állam csak kisszámú népességet tudott ideirányítani, ezt is továbbtelepíti a 12. század második felében a Kárpátokon túlra. A Kárpátok két oldalának népességi viszonyai csak a mongol hadjárat következtében változnak meg gyökeresen. A barcasági besenyő csoport emlékét a medence fontosabb víznevei őrzik: Barca, Tömös, Törcs, Tatrang, Zajzon, Brassó. Mindezek magyar közvetítéssel kerültek át a későbbi és a mai német és román helynévanyagba.
Az alább előadandók könnyebb megérthetéséért - bevezetőül - néhány általánosabb jellegű kérdést óhajtok érinteni. Mint ismeretes, - a tanulmányozók érdeklődési köre szerint - a helynevek több oldalról is vizsgálhatók, illetőleg föl is használhatók. Kialakulásuk körülményeinek, továbbá egy adott nagyobb közösség vagy éppen népcsoport életében játszott szerepüknek megfelelően egyaránt érdekelhetnek ember, földrajzos, történész, néprajzos vagy - természetesen - nyelvész kutatót. Ezért, egészen nyilvánvalóan, mindezeket a változatos szakmájú gondolkodókat élénken érdekli a szélesebben értelmezett helynévkincs.
Mégha bizonyos mértékig érzékeltetik is a tereptárgy, vagy az ahhoz fűződő jelenség jellegét, természetét, sajátosságait, sőt - ha esetleg azoktól elvonatkoztatottak is - a helynevek társadalmi jelenségként foghatók föl, ilyenként pedig összességükben a társadalmi (történeti) törvények alávetettjei.
A helynevek esetről-esetre változó élettartamúak. Egyesek,- kisebb-nagyobb átalakulással, “torzulással” évszázadokig, sőt évezredekig fennmaradhatnak, tovább élhetnek, noha az őket teremtő, a történelem színpadáról réges-régen eltűnt népességhez hasonlóan - jelentésük vagy tartalmuk már régtől fogva elhalványodott, sőt el is tűnt…
Így bizonyos földrajzi nevek nem csupán a nevezett tereptárgyakat, -alakulatokat, de az azokat létrehozó nyelveket is túlélték. Bizonyos mértékig éppen ebben rejlik, adott helyzetekben az írott történeti forrásokéhoz hasonlító, számottevő bizonyító értékük. Segítségükkel általában rég letűnt társadalmi-gazdasági vagy természeti jelenségek idézhetők föl.
A földrajzi nevek nem véletlenül születtek, hanem saját történetük van. Tanulmányozásukkal, fejlődésük, változásaik nyomozásával a történelem számos, egyébként megfejthetetlennek látszó ügyét is meg lehet oldani. Ezért szükséges fokozott figyelemmel, éles megkülönböztető képességgel vizsgálni helyneveket, enélkül ui. képtelenség a hajdani valóságra helyesen következtetni.
Évezredek folyamán sok-sok helynév keletkezett mindennemű külső beavatkozástól függetlenül. E megállapításból kiindulva azonban korántsem következtethetünk arra, hogy valamely nyelv teljes szókészletének összes szava alkalmas lenne helynévképzésre. Noha egyes szavak nagyon gyakran előfordulnak a mindennapi szóhasználatban, távolról se válnak a helynévanyag részévé, minthogy a földrajzi nevek adásfolyamatának is megvannak a sajátos föltételei. Más szóval fölvetődik a köz- és tulajdonnevek viszonyának a kérdése. A jelentéktelenebb szerepű melléknevekhez hasonlóan a köznevek (appellativum-ok) esetenként földrajzi nevekké alakuló szókincsbeli fogalmak. Máskor – az öszszetett helynevek esetében – a beszélt nyelv más részei is hozzáadódhatnak.
A helynévanyag pótolhatatlan forrás-értékű eszköztára különösen a történeti földrajzosnak. A földrajzi nevek vizsgálata széles kutatási távlatok nyitására kínál lehetőséget. Az egyes helységek eredetére, történelmi, gazdasági fejlődésére, jellegére és általános haladására, valamint helyzetük, környékük, környezetük számos más kérdésének a megvilágítására kínálnak nélkülözhetetlen forrásanyagot. A helynevek a történelmi és földrajzi vizsgálódás előremozdításában ma még általában talán eléggé meg sem becsült szerepűek. Elegendő elmondanom, hogy - a hatósági erőszakkal időről-időre nem változtatgatott - helynévanyagú tájegységek ilyen természetű szóállománya az illető vidék tömény leírásaként fogható föl.
Ennyi érzékeltetése - úgy gondolom - bőven elegendő a helynevek előbb említett két tudományszakkal kapcsolatos értékelésének futó méltatására. Képletesen szólva a helynévkincset egy bizonyos vidék testét híven felöltő öltözékéhez hasonlítanám. A történeti- meg az emberföldrajzos a térképen pl. a következő hely- és vízneveket olvashatja: Bükk, Nyíres, Búzaháza, Gyilkos-tó, Putna-völgye, stb. Az első kettő általában erdőt, erdős vidéket, a harmadik falutelepülést, a negyedik-ötödik - mint első pillantásra nevük is elárulja - völgyet (vízgyűjtő-medencét) jelöl. Ezek szerint a fölsorolt nevek általában a táj emberföldrajzára, növénytakarójára és földfelszíni alakzatára utalnak. A kézbe vett térképlap nagyobb földrajzi egységet ábrázoló társába illesztése nélkül, azonnal elmondható: az illető lap domb- vagy éppen hegyvidék terepviszonyait tükrözi. De ezen felül, a fennebbi nevek kiejtésekor - a megfelelő földrajzi érzékenységű gondolkodó képzeletében rögtön kialakul a térképlapon ábrázolt földfelület többé-kevésbé megközelítő hűségű képe: a tájat bükkös vagy nyíres borítja, a település dombhajlatok között húzódik, a völgy pedig a Keleti-Kárpátok szaggatott felületű mészkő- vagy ellenkezőleg unalmas homokkő vonulataiba vágódott. De nem csupán ennyiről lehet szót ejteni. Sokszor a helynévanyag “rétegződéséről” beszélhetni. Hasonló esetben a földrajzi névkincs régibb rétegei, elemei érdeklik a történészt. Amennyivel fiatalabb az említett névkincs egyik vagy másik rétege, annyival “történetietlenebb” és “földrajziatlanabb”, mivel ez esetben a közelmúltban vagy éppen napjainkban - esetleg külső beavatkozás nélkül - vagy egyenesen annak hatására változhatnak meg helynevek. A régebbit fölváltó új helynév - rendszerint - már nem utal a táj, a földfelszín, a növényszövetkezetek, a vízrajz, a történelem stb. változásaira, hanem - az esetek többségében - a szűkebb vagy tágabb (olykor egészen tág, sőt idegen) környezetben nevezetesebb szerephez vergődött személyhez fűződik…
A földrajzi nevek megértése, megmagyarázása azonban korántsem annyira könnyű feladat, mint ahogyan első pillantásra látszik. A helynevek tanulmányozása sokszor bizony eléggé nehéz, sok fejtöréssel jár, nagyon változatos, szétágazó, különleges érzéket és képességet kíván. Viszonylag fiatal, összetett és tudományközi ismereteket szükségelő tudomány: a helynévanyaggal (toponímia) való foglalkozás vagy helynévkutatás a földrajzi nevekkel foglalkozó nyelvtudományág (toponomásztika) feladatává vált. E tudományszaknak fölbonthatatlanok a kapcsolatai egyrészt a történeti-földrajzzal, másrészt a földrajzi történelemmel, továbbá emberföldrajzzal, illetőleg a szorosabban vett településtörténelemmel meg a településföldrajzzal. Mindezeknek a kérdéseknek csupán néhány gondolatra kiterjedő, futó átnézése után térjek tulajdonképpeni tárgyamra.
Noha régész létemre illenék bővebben beszámolnom Barót város ős-, ó- és népvándorláskori leletanyagáról, tehát régibb-kori története maradványairól, pl. a Baróti patak medrében DÉNES István fölfedezte, helyi, kis földszerkezeti (mikrotektonikus) mozgásokról tanúskodó, jelentős bronzkori településről, azután a város határában talált, a korai vaskor (Hallstatt D-nek nevezett) negyedik, utolsó szakaszában itt tevékenykedett szküthák (szittyák) hajdani (vadászataira ?) valló, leveles, tüskés, köpűs bronz nyílhegyről, az 1876. évi budapesti nemzetközi régészeti nagygyűlésre kiküldött, valószínűleg szintén korai vaskori aranygyűrűről, a környéken előkerült, De la Tour éremgyűjteményében 9618. sz. a. jelzett ezüstérméről, a 9630. sz. ezüstéremnek két változatáról, továbbá római köztársasági érem barbár utánzatáról1, erről- időhiány miatt - ez alkalommal lemondok, mint ahogyan nem említem későbbi korok emlékeit sem. KÖNYÖKI József-NAGY Géza műve a baróti “Vecer-várát” - nagyon helyesen - római eredetűnek ítélte2. Ezt az állítást ifjúkori magam erősítettem meg első tanulmányomban3. A róla aztán bővebben beszámoló PAULOVICS István4 helyesbítette elsietett helymeghatározásomat5. Rendszeres, aprólékos terepkutatás híján időben nagyot, több évszázadot kell átugornunk. Egyelőre nem egészen világos: kutatási esetlegesség, avagy településtörténeti törvényszerűség miatt a népvándorláskor végi: 8-9., illetve 8-10. századi szláv települések hiteles régészeti meg nyelvészeti maradványai is az egykori, tulajdonképpeni Háromszéki-medence, mindenekelőtt a Feketeügy vízgyűjtő területéről ismeretesek, de ebből az időből származnak - más hasonló emlékek mellett - Barót keltezhető középkor kezdeti leletei is6. A kérdések könnyebb megértéséért kis kitérőhöz, vargabetűhöz kell folyamodnom.
Mint ismeretes, OMURTAG bolgár kán seregei 827-831 között indított általános támadással elfoglalták a Szerémséget (Kelet-Szlavóniát), valamint a Tisza-vidék bizonyos, szabatosan egyelőre meghatározhatatlan részeit. MALAMIR kán 832-ben a Keleti-frank-Birodalommal kötött békeszerződésben biztosította a bolgár-török hódításokat. A Bajor Geographus hírel a bolgár-törökök közvetlen közelében szállásolt “daciai” osterabtrezi szlávokról vagyis a keleti-abodritákról. Ezzel nagyjából kimerültek a Kárpát-medence keleti harmada 9. századi viszonyaira vonatkozó közvetlen írásos adatok. A 863. és 883. év eseményeiből tudottan a bolgár-törökök a Nagy Magyar Alföldön át képesek voltak megtámadni a Garamtól nyugatra fekvő Morvaországot. Ebből következtethetőn Erdély déli részében is bizonyára voltak őrhelyeik. Az erdélyi bolgár-török uralomról csupán 892. évi adatból értesülhetünk. Az Annales Fuldenses 892. évi följegyzése értelmében ARNULF keleti frank uralkodó “Laodimir” (VLADIMIR) bolgár kánhoz küldött követei útján kéri: “ ne engedélyezze a sóvásárlást (illetve szállítást) a morváknak”. Ebből következtethetőn a bolgárok a 9. század folyamán Erdély sófejtéseinek nagyobb részére is kezet tettek, s bizonyára kereskedtek is az alattvalóiktól kitermelt sóval7.
Bolgár-török telepescsoportok erdélyi tartózkodását immár számos, kedvező lelettel: elsősorban a marosaknai, csombordi, gyulafehérvári, oláhgorbai stb. temetőből ismerjük. (Szász)sebesről, Kudzsirból, Alvinc-Sebesánból, Gyulafehérvár-Partosról, Magyarszentbenedekről, Kézdivásárhelyről sőt Kézdipolyánból pedig szórványos leletből tudunk jellegzetes, a mádárái, ábobá-pliszkái, preszlávi bolgár székhelyekre annyira jellemző emlékekről8. Az újabb szakirodalmi anyag hiányában tőlem - tévesen - morváknak tulajdonított, magam ásatta, 32 síros csombordi bolgár-török temető helyben maradt lakossága biztosan megérte a 10. századot, tehát az erdélyi, Árpád-féle honfoglalást. Oláhdálya-“Troján” bolgár településének élete viszont benyúlt a 11. századba is !
A Maros völgyét minden valószínűség szerint OMURTÁG kán hadai hajtották bolgár-török uralom alá, az Erdélyre is kiterjedő wángár (másik onogur-bolgár) fennhatóság lehanyatlása után. Vagy ez a sereg fordult a Tisza Szeged környéki szakaszától Erdély délnyugati, majd középső részei felé, vagy másik sereg hatolt be az Olt mentén, a Vöröstoronyi-szoroson keresztül. A kb. 830-ra tehető foglalás után a Bolgár Birodalom a Maros mentén több jelentős települést hozott létre, s a sófejtés mellett újból műveltetni kezdte az Erdélyi Érchegység aranytermő helyeit; a helynév alapján ítélve a Zalatna környékieket is. Az eddig ismert régészeti leletek kétségtelen tanúbizonysága szerint mindeme települések lakosságát az Al-Duna déli partjáról, Bolgárföldről küldték a “dunántúli Bulgáriába”. A telepesektől ránk örökítődött maradványok: ékszerek, edények, stb., az edények alján megfigyelhető sajátos fazekasjegyekig (az ún. “fenékbélyegekig”) mind-mind dunai bolgár műhelyek készítményei. A katonai hatalommal biztosított telepesek feladata volt a megszállás sávjában húzódó Vízakna, Marosújvár, Mezőakna, Parajd, Szováta és Torda sófejtéseit újból műveltetni. További kötelességük volt a só szállítását a Maroson meg az Olton megszervezni. Mivel a szállítmányok nagyobb része valószínűleg magában - a sótlan Balkán-félszigeten szervezett - bolgár kánságba irányult, könnyen és folyamatosan biztosíthatták a bolgár telepes-lakosság bolgár gyártmányú ipari- és fényűzési cikkekkel való ellátását. Egyelőre semmi jele zárt közösségeik, életvitelük korai föladásának, sőt bizonyos erdélyi helynevek (pl. több Nándor nevű település) tartós ittmaradásukról árulkodnak.
Nincs írásos történeti adatunk a telepes lakosság népi jellegét illetőleg. Mint ismeretes a 11. századi dunai Bolgár Birodalom meglehetősen vegyes lakosságú volt. A nyelvileg éppen a 9. században elszlávosodott államszervező bolgár-törökök, különböző szláv csoportok, no meg a balkáni latinok (vláchok) alkották főbb összetevőit. A különböző népesség-csoportok áttelepítése volt az egyik sarkalatos eleme a korai bolgár kánság birodalomszervező intézkedéseinek. Erdély tekintetében a sírkertekben megfigyelt temetkezési szokások igazítanak el. A napjainkig megőrzött hiteles adatok csontvázas temetkezésekről tanúskodnak. Márpedig ma már meglehetősen egységessé vált vélemény szerint dunai Bolgárország területén a 8-9. századi csontvázas (“pogány”) temetőkbe türk-bolgárok temetkeztek. Kétségtelen kisebbség a szláv és balkáni helyi lakosság hamvasztásos, illetőleg kettős szokású, szertartású temetőivel szemben. Ugyanakkor a díszes “nomád” viselet és a viszonylagos gazdagság még mindig tükrözi uralkodó voltukat. Erdély hadászatilag és gazdaságpolitikailag veszélyesnek számított határövezetében tehát a birodalomnak nevet adott bolgár-török harcos elemmel és családtagjaikkal kell számolni9. A hosszasan idézett BÓNA István szerint:”…Az erdélyi bolgár régészeti leletek egyelőre nem erősítik meg azokat a nyelvészeti sejtéseket, amelyek szerint a Brassó, Krassó, Barca, Barót hely- és folyónevek bolgár-török hatásokat vagy névadást feltételeznek, mivel a bolgár uralomnak (a tágabban értelmezett, sz. m.) Barcaságban eddig nincs nyoma. Nem hagyható figyelmen kívül viszont az a lehetőség, hogy a bolgár uralom mind a Tisza-vidékén, mind pedig Erdélyben támaszkodhatott az Avar Birodalomba a dunai bolgár foglalással (nagyjában, sz. m.) egyidőben beköltöző onogur-bolgárok (wángár-ok) maradványaira, így a barcasági bolgár jellegű népesség onogur-bolgár is lehet..”
A fennebbiekben az erdővidéki és barcasági magyar helynévadásba semmiképpen nem illeszkedő hely- és víznév-adásnak két lehetőségét villantottam föl. Az alábbiakban - szakavatott nyelvészek eredményeire támaszkodva - harmadik - szerintem a hajdani valósághoz közelebb állónak látszó - lehetőségre szeretnék figyelmeztetni, azt - ha lehet - újabb érvekkel bizonyítani, megerősíteni.
Erdély kora középkori történetéből tudottan az első bizánci támadás 1166-ban érte az országrészt10. Ha a görög-kun-vlách összetételű sereg nem is vethette meg nálunk a lábát, átmeneti győzelmeket arathatott, mert a magyar (székely ?) -besenyő könnyűlovasságnak a görög nehézlovassággal és a vértbe burkolózott gyalogsággal szemben nem sok esélye volt a győzelemre. II. Géza (1141-1161) ezt ugyan már nem érte meg, de különösen Komnénosz Mánuel uralomra jutása után világosan látta Bizánc hódító szándékait, sőt bizonyos időn túl már fegyverrel is védekeznie kellett. A magyar uralkodók Szent Istvántól kezdve mindig szívesen fogadtak, sőt hívtak a hiányzó (nyugat-európai) hadismereteket pótló “vendégeket”, s még a magánbirtokokra telepített idegeneknek sem engedték el a hadi kötelezettségeket. II. Géza azonban nem elégedhetett meg szórványos, helységnevekből ismerős, véletlenszerű betelepülő csoportokkal. Neki egy tömegben lehetőleg nagy számú nyugat-európai fegyverzetű harcosra volt szüksége a legsebezhetőbb déli meg északkeleti határövek megerősítésére. Ilyeneket láthatott a Magyarországon keletre vonult keresztesekben. Azok egy része meg Magyarországot találta az akkori viszonyok között túlnépesedett hazája népfölöslege új otthonául kínálkozó területnek. Vagyontalanná vált lovagok, új értékesítési lehetőségeket kereső kézművesek és földszűkével küszködő földművesek egy Rajna-Mosel-vidéki csoportjának vezetőivel kereste a kapcsolatot, s Erdélyben, az Olt mellékére telepítette, az 1224-ben II. Endrétől kibocsátott nevezetes kiváltságlevél szavával “elhagyott” (deserta) tájon. II. Géza utódai közül főként II. Endre folytatta ezt az irányzatot. A német telepítések újult erőre kaptak 1211-ben. Ekkor II. Endre a Szentföldről távozni készült teuton lovagrendnek adta a várható kun támadásoktól veszélyeztetett Barcasági-medencét. MAKKAI László szerint innen:”…nyugatabbra ( ??) költöztette a besenyőket11…” Bár a nevezett szerző inkább sejtés-szerű állítása második felének elfogadására, igazolására pillanatnyilag - az övével azonosan - semmiféle kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezem, ezzel mégis elérkeztünk a harmadik lehetőség tárgyalásának a küszöbéhez.
A teuton-lovagrend későbbi, poroszországi szereplését ismerve, a testület - nyilvánvalóan - a szélesebben értelmezett Barcaság többé-kevésbé természetes erősségére támaszkodó, Havaselvén, Dél-Moldván meg a Duna-torkolaton uralkodó keleti német állam megalapítására törekedett. II. Endre azonban fölismerte a magyar érdekeket fenyegetett veszedelmet, és a pápa kemény tiltakozása ellenére 1225-ben fegyveres erővel távolította el a lovagrendet Magyarországról. Az uralkodó a lovagrenddel való összeütközése hatására, még kiűzésükre elszánása előtt, a délkeleti határvédelem megerősítésére nagyobb arányú határvédelmi átcsoportosítást hajtott végre. A dél-erdélyi ún. Királyföldön (Königsboden) élt sebesi (sepsi) és kézdi székelyeket - a róluk később háromszékieknek nevezett tágas-téres medencerészbe telepítve a Szászvárostól (Broos-tól) a Barót (??) környékéig12 nyúló, több megyényi terjedelmű vidéket nagyobb részben a “szászoknak” engedte át, s különböző joghatóságok megszüntetésével a székely, besenyő és b(u)lak, valamint román határőr-csoportokkal is rendelkező nagyszebeni királyi ispán vezetésével “egy néppé” egyesítette. A szászok új helyzetét szabályozó oklevél, az ún. Ándreánum elvileg is véglegesítette a székely, besenyő és román “földek” (terrae) létesítésével bevezetett szervezési gyakorlatot. Ez - végeredményében - külön nemzetiségi körzetek (territoria) kialakításához vezetett. Leszögezi ui. az uralkodó szándékát: a jövőben nem teszi lehetségessé különféle nemzetiségű és jogú egyéneknek egyugyanazon közigazgatási egységen belül élését, azaz a szászok földjén nem adományoz idegeneknek birtokot, hanem az egész Szászföldet a nevezett népesség közös tulajdonának tekinti. Ezzel egyezőn mondott le az uralkodói háramlási jogról, azaz kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásának jogáról az új határokat nyert Székelyföld déli részén belül is. A székelyek élére pedig az oklevélben először 1235-ben említett, a szebeni ispántól függetlenített székely ispánt állított13. Általános, de újabban kétségbe vont vélemény szerint Barót neve Boralt alakban14 II. Endre 1224. évi, Ándreánumnak hívott oklevelében szerepel először.
Kitűzött feladatom velejéhez érve - KISS Lajos helynévfejtő szótárának Barót címszava alattiakból15 kiindulva - hadd részletezzem kissé e névvel kapcsolatosakat. KISS állítása értelmében a Barót hely- és víznév “puszta személynévből keletkezett magyar névadással”. Az 1300. és 1330. évvel kapcsolatban GYÖRFFY György egyik számottevő művére16 hivatkozva a Boralt utáni, 76 évvel később keltezett oklevélből idézett helynevet Baruth-nak írja, 1402-ben, a Zsigmond-kori okmányban pedig már mai Baroth névváltozattal szerepel. KISS - német szerzők névfejtése alapján 17 - a Baroald~Barolt személynévből kiindulva a Barót”…alapjául szolgáló személynevet német eredetűnek” véli. Véleménye erősítésére, kiegészítésül, említi a németből a lengyelbe került Barolt személynevet is. (Véssük jól észbe: az 1224. évi oklevélben írt o-s első tagú, legkorábbi Boralt alak helyett fölvonultatott német (lengyel) névváltozatok mindenikében a betű (illabiális a hang) olvasható!) Elveti PAIS Dezső, GYÖRFFY György, RÁSONYI László és mások - szerintem - a hajdani nyelvi valóságot hívebben tükröző véleményét. Szó szerint a következőket írja: “A magyar Barót személynévnek […] török nyelvű (besenyő?) *boru aldď ‘nyest’ (valójában ‘szürke menyét’, sz. m.) állatnévre való visszavezetése kevéssé meggyőző18…”
Sietek kijelenteni: nem vagyok nyelvész, különösen nem török nyelvész, de a Barót név török eredete, jellege védelmére engedtessék meg mégis két, a környéken körültekintő, józan gondolkodásból fakadó érvet használnom: 1. ha a szóban forgó hely-, víz-, és - esetleg - személynév valóban német származású lenne, abban az esetben mit kezdjünk a Barót névvel; nagyon nehéz lenne hitelt érdemlőn megmagyarázni a szászság itteni csoportjainak a betelepedése előtti német nevet. (Hogyan illethettek német névvel valakit, mikor itt se voltak !) A székelyeknek Kelet-Szlavóniából - Dél-Dunántúlról ide költözésével kapcsolatos “névköltözés” elvileg föltehető ugyan, de semmivel nem bizonyítható ! 2. A név németből eredeztetését ellenzi az oklevélben említett Boralt névnek a Baroald~Barold névvel való egyeztetése 19. (Senkit ne tévesszen meg a jelenlegi hivatalos helységnév Baraolt alakja. Az ismeretlen volt még a múlt században: az 1918. évi főhatalomváltozás után kialakított, gyökértelen helységnév !20) 3. Mint majd az alábbiakból kiderül: a PAIS, GYÖRFFY, RÁSONYI szerint török eredetű Barót hely- és víznév korántsem egyedülálló, a Barót-vizének gyűjtőmedencéjében föltűnően sok, kétségtelenül török jellegű hely- és határnév őrződött meg mind a mai napig !
A Barót-vize völgyén hegymenetben itt van mindjárt Bibarcfalva. A falva végződés alapján ítélve a helynév ugyan föltehetőleg 13. századi keletkezésű, furcsa hangzású előtagja azonban régibb állapotra utalhat. KISS Lajos az előtagként szereplő személynévhez kiegészítésül említ egy 1359. évi oklevélben megnevezett Bybarch (kun nevű, sz. m.) román “vajdát” az Arad megyei Nagyhalmágyon, román Bibarţ személynevet, sőt egy Moldva Köztársaság-beli Bibarčogo selište nevű falut21. A névsor RÁSONYI László adataival még bővíthető22. Nem tud azonban Háromszéknek a Baróti-hegységtől keletre eső részeiből, oklevelekben jelzett Bibarc határnevekről23. Az áttanulmányozott szakirodalmi adatok alapján kialakult véleménye szerint azonban a hely- és személynév végső forrása mégis török nyelvi, közelebbről talán kun (?, azaz kypcsáki !) Bej-Bars (tkp. ‘úr-párduc’) személynév. (Vö. ótörök Beg-Bars személynévvel.) KISS Lajos azonban azt is elfogadhatónak tartja, hogy “…némelyek szeringukkal Baranyából…” Úgy vélem azonban: az Onomasticon Turcicum-ban fölsorolt, 12-14. századi egyiptomi 40 azonos Beybars (köztük két szultán !) nevet mégsem lehet csak a baranyai székelyek számlájára írni, meg kell engedni azok valóban kypcsák eredetét !
Az eddig megfejtetlen Bacon település- és víznévre térve, mindenekelőtt tisztáznám a földrajzi helyzetüket, hogy elkerüljük a szakirodalomban előforduló tévedéseket. Így például BENKŐ Lorándnál „...Az egykori Telegdi- és az egykori Sepsiszék területén van két település: Kisbacon Telegdiszéken, Nagybacon pedig Sepsiszéken . Csupán egy patak, a Barót-pataka választja el a két falut egymástól.“24 Ezzel szemben   a Barót-pataka Kisbaconon folyik keresztül, Nagybacont a Besenyő-patakkal megnövekedett Baconi- más néven Uzonka-pataka szeli át. A két települést nyugat felé kiékelődő s egyúttal alacsonyodó-keskenyedő hegyhát választja el egymástól. Nagybaconnak az Uzonka-patakától északra fekvő, egyházas részét nevezik Telegdi-, az attól délre eső részét pedig Sepsibaconnak. Ennek előrebocsátása után vegyük röviden számba Nagybacon bennünket ezúttal közelebbről érdeklő határneveit. Változatos felszínű területével kapcsolatban a következő nyelvi tényekre figyelmeztetek25. Bodos területéről Sepsibacon Csinód nevű részébe folyik a Besenyő-patak. Jobb oldali mellékvize a Galat-pataka26, de vízgyűjtő területéhez tartozik a Bese-pataka is. Azonos származású az Uzon-bérce, Uzon-bükke, Uzonka-pataka27 (uzun jelentése törökül hosszú). E kétségtelenül török származású neveken kívül fölöttébb gyanúsnak tűnik még a Gohán, Mitács valamint a Durmó- meg a Kortomac-pataka víznév. Az előbbi nevek származtatása azonban nem okozhat különösebb fejtörést, a Bese- és Besenyő határ- és víznév önként kínálja a kézenfekvő magyarázatot !
A Bacon településnév Bachan változatban szintén szerepel a pápai tizedjegyzékben28. A Bacon név eredetét és jelentését - sajnos - egyelőre nem magyarázhatom meg, de - akárcsak Barót neve esetében - legjobb akarattal se fogadhatom el a német Butz személy- és családnévbőli származtatást.
Bodos helynevei között is felfedezhető29 a Bese (Beserét, Bese árka), no meg a Besenyő (Besenyő-dombja, Besenyő-pataka) hely- és víznév. “…A szájhagyomány szerint a besenyők az azonos nevű patak folyását követve jöttek be s annak mentén telepedtek le, míg megbarátkoztak a falu lakosaival…”
Középajtán megint használják még ma is a két nagyon gyanús hely- és víznevet30: Estepe (de 1884-ben Tepe31!) és Tekse-pataka32.
Szárazajtán viszont megint van Galat helynév33.
Az eddigieket összefoglalva a következőket mondhatom: Erdővidék különböző részein, főleg azonban a Baróti-víz gyűjtőmedencéjében máig megőrződött számos helynév tanúskodik bizonyos, kypcsáki nyelvű török csoport hajdani itteni szállásolásáról. Ez a tényszerű megállapítás - a nyilván egészen más eredetű Olasztelek létével szemben - megerősíteni látszik PAIS Dezső, GYÖRFFY György és RÁSONYI László, no meg az azonos szemléletű kutatók eredményeit. E nevek fennmaradása csakis úgy lehetséges, ha - MAKKAI László állításával szemben34 - II. Endre vagy egyáltalán nem költöztette nyugatabbra az egyelőre meghatározhatatlan ideje itt szállásolt besenyő települések népét, vagy ha részben máshová is kerültek, jó néhányan itt maradhattak, mert a II. Endre-féle, határvédelmet megerősítő, a háromszéki székelyek betelepedését is eredményező intézkedések keretében ide irányított székely csoportok nem vehették volna át a szóban-forgó hely- és vízneveket ! Ám harmadik lehetőséggel is számolhatunk. Ez az eredetileg kypcsák nyelvű népesség, a melléjük telepített székely csoportok hatására - nem is nagyon lassan - kétnyelvűvé, utóbb magyarrá változott. Egyes határneveket azonban mind a mai napig megőriztek35.
A Barcaságot ma megülő népek közül a magyarság az ősfoglaló és első megtelepülő. E védelmi tekintetben oly jelentős medencében az uralkodói hatalom szevezetének s a betelepülő magyarságnak első nyomai még a 11. századra keltezhetők. Hajdani gyepűelveként, tehát gyepűn kívüli területként, birtokba vételekor és megtelepülése kezdetén az egész Barcaság uralkodói birtok volt. Az e területen berendezkedett első szervezet a brassai-cenkhegyi vár védői s annak családtagjai lehettek. A Brassó környéki havasok nevezetes átjáróira vigyázott cenkhegyi erősség - egyes, de kétséges vélemény szerint36 - falainak jellege meg az alattuk lelt régészeti maradványok tanúsága szerint még őseink letelepedése előtt (?), a népvándorlás korának vége felé keletkezett. A kutatások jelenlegi szintjén azonban a mészhabarcs-kötésű kőfalas vár rakatásának idejét későbbre, a 11. század végétől keltezhetni. Az erősség s vele együtt a Barcaság birtokba vételén